
6
talmát, ami veszélyeztette Nyugat-Európa, ezen keresztül pedig az Egyesült Államok
biztonságát. Emiatt a Szovjetunió visszavonulása saját határai mögé az Egyesült Álla-
mok biztonságpolitikai célja volt. E cél megvalósítása érdekében többféle irányvonalat
is kidolgoztak Washingtonban, egyebek között a térség „finlandizálásra" vonatkozó
tárgyalásokat is a Szovjetunióval. Nyugat-Európa nem akadályozta meg Washington
ilyen irányú próbálkozásait, de maga nem vett részt benne, mintegy a Szovjetunió és
az Egyesült Államok külön mérkőzéseként kezelte a kelet-európai status quo megvál-
toztatását (Borhi).
Németország kettészakadása nem volt eltervezve, de szinte elkerülhetetlen
volt. A szovjetek eleinte a kettéosztás mellett foglaltak állást, az Egyesült Államok az
egység fenntartása mellett. Párizs igyekezett olyan megoldást találni, amely felügyele-
tet garantált volna számára Németország ipari térségei felett. 1945-ben a Szovjetunió
már az egységes Németország mellett foglalt állást, és az összes megszállási zónából
jóvátételt követelt. Byrnes amerikai külügyminiszter a „realista" együttműködés alap-
ján átengedte a keleti zónát a szovjet jóvátételi követelések kielégítésére, és a nagyha-
talmak megállapodtak Németország négyhatalmi igazgatásában. Hamarosan azonban
az amerikaiak arra a következtetésre jutottak, hogy biztonságosabb megoldás a nyugati
megszállási zónákat konszolidálni, a szovjetet pedig magára hagyni. Sztálin két vasat
tartott a tűzben: fokozatosan bolsevizálta saját övezetét, de nyitva tartotta a kaput akár
a nyugati demokratikus modell alapján történő újraegyesítésre is. A nyugatiak viszont
attól tartottak, hogy az egységes, de semleges Németország előbb-utóbb a szovjet
politikai eszközévé válna, ezért 1947 és 1949 között fokozatosan létrehozták a nyugat-
német államot.
Egy ponton a szovjet zónával kapcsolatos amerikai, illetve nyugat-európai ér-
dekek élesen szembekerültek. Ez pedig a kereskedelem volt. 1948-tól az amerikai
vezetés szelektív gazdasági embargót vezetett be a „kommunista tömb" országai ellen.
Részben a kommunista rendszerek gazdasági gyengítésére, végső soron pedig konszo-
lidálódásuk megakadályozására. Másrészt pedig a szovjet katonai potenciál gyengítése
céljából. Washington igyekezett rávenni nyugat-európai szövetségeseit, hogy vegye-
nek részt ebben, és szankciókat helyezett kilátásba az amerikai, illetve a COCOM-
előírások megszegői számára. Az amerikai vezetés könnyű helyzetben volt, hiszen
csak néhány stratégiai jelentőségű nyersanyagot hozott be a Szovjetunióból, amit nem
könnyen, de más forrásból pótolni lehetett. Bár a népi demokráciák komoly fizetési
nehézségekkel küzdöttek és gyenge minőségű termékeket állítottak elő, melyek jelen-
tős része eladhatatlan volt, Nyugat-Európa nagyobb mértékben függött a kelet-nyugati
kereskedelemtől, elsősorban a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok importja,
valamint az ipari cikkek kelet-európai piaca miatt. Az import érdekében a nyugat-
európaiak még hivatalosan embargó alatt álló termékeket is szállítottak. Franciaország
például ritka fémeket és gördülőcsapágyat adott el Magyarországnak olyan gabonáért
cserében, melynek végcélja az NSZK volt. A kelet-nyugati kereskedelem engedélye-
zése miatt olyan súlyos nézeteltérés keletkezett a NATO-országok között, hogy az
amerikaiak attól tartottak, megbomolhat a szövetségi rendszer kohéziója. Ezért Eisen-
hower elnök 1953 után a gazdasági kontroll „fokozatos és visszafogott" enyhítéséről
döntött. Bár a nyugat-európai országok ezt követően a lehetőségekhez képest fejlesz-
tették keleti kereskedelmi kapcsolataikat, az amerikaiak a Nixon-adminisztrációig
nemigen változtattak restriktív politikájukon annak ellenére, hogy tudatában voltak
annak, az amerikai tőke komoly hátrányba került a nyugat-európaival szemben egy
gyorsan fejlődő piacon.
Komentáře k této Příručce