
17
állítólagos lázadása miatt kellett Velencének keresztes segítséget nélkülözve elfoglal-
nia - többre értékelték, mint azt a másik győzelmet a Boszporuszon, legalábbis a
História ducum Veneticorum egy későbbi kiegészítése szerint. Sem harangok, sem
zászlók nem üdvözölték a keletről hazaérkező győzteseket, de még harsonaszó sem
hallatszott, s a zsákmány említésével sem találkozunk. Minden felhajtás nélkül, látszó-
lag igen szakszerűen és szárazon vázolja a krónikás a grandiózusnak egyáltalán nem
tűnő eseményt, amelyre ráadásul a pápa semmilyen befolyást - legyen az figyelmezte-
tés vagy parancs - nem gyakorolt. Ugyanez a történetíró egészen másként üdvözölte
azt az 1206. évi, valóban jelentéktelennek számító „győzelmet", amelyet Velence a
rosszhírű, de Genovában hősként tisztelt kalózok, az Alamannus grófok felett aratott.
A beszámoló szerint a foglyokat „fényes diadalmenetben" vitték Velencébe, „Szent
Márknak és a dicsőséges dózsénak, Pietro Zianinak ajánlva a zsákmányt és a győzel-
met". Az emlék, a memória ezen diadala azért kiemelkedő, mert a győzelmet egy
maréknyi kereskedő aratta a jól felszerelt katonák felett.
74
Az ügyesség elhomályosí-
totta a rendkívülit.
Valójában a História ducum Veneticorum szerzőjénél - aki Dandolo utóda,
Pietro Ziani, amatőr Sancte Romane ecclesie et catholicus valde
75
életében, de való-
színűbbnek látszik, hogy annak halála után fogott hozzá műve elkészítéséhez
—
érzé-
kelhetjük annak a mélyreható és kollektív elfojtási folyamatnak az első megjelenését,
amely során igen sok minden, ami Konstantinápoly elfoglalásához köthető, feledésbe
merült, több dolgot kitaláltak és meghamisítottak, s ezek, úgy tűnik, álemlékekként
sikeresen beépültek a velenceiek kollektív emlékezetébe. A „Velence-mítosz" ezzel
megvetette a lábát.
Ezt az irányt követték a későbbi krónikások is, mondván: Enrico aggastyán
volt már, a 97. életévében járhatott, mikor a Konstantinápoly elleni támadást vezette.
76
A valóságban azonban a tetterős idős férfi nagyjából a 60. esztendejét taposta, amikor
1201-ben a kereszt jelét magára öltötte, hogy Zárát elfoglalja. A Sala del Maggior
Consiglio festményein is, bár ezek kivétel nélkül 1577 után készültek, ilyennek látjuk
a dózsét.
77
Dandolo „vak" volt, még ha pontosan nem is tudjuk, hogy ez mit jelent.
78
Komnénos Manuél bizánci császárt tartották megvakíttatásáért felelősnek, ami ugyan
bizonyíthatóan hazugság volt, de az aggastyán Bizánc elleni véres bosszúját kitűnően
igazolta, önmagát pedig áldozatként, illetve mártírként tüntethette fel. Itt is a tények
szándékos el ferdítéséne k lehetünk tanúi. A velencei krónikásoknál a dózse hősként
távozott az élők sorából. Ténylegesen azokba a sérülésekbe halt bele, legalábbis
Nikétasz Khóniatész tudomása szerint, amelyeket a Konstantinápoly elfoglalását köve-
tő, bolgároktól elszenvedett katasztrofális vereség során szerzett.
79
A hazugságok sorából álljon itt még egy negyedik példa is: Enrico, miként ar-
ról már szót ejtettünk, dózsei címét a Quarte partis et dimidie tocius imperii Romanie
dominator kiegészítéssel bővítette. Legalábbis ez olvasható Andrea Dandolónál és más
krónikásoknál is. Valójában ezt a címet az első velencei podestá, Marino Geno találta
ki magának. Geno ugyan első oklevelében emlékeztet arra, hogy a quarta pars et
dimidia eiusdemque Imperii Romanie a Bizánci Birodalom felosztásánál a dózséra
szállt (venit in [...] Ducis portioné), aki élete folyamán gyakorolta is ezen területek
feletti hatalmát (dominator existit super iam dictam quartam partem et dimidiam
eiusdem Imperii, quousque vixit). A szöveg azonban csak egyszerű tényállást rögzít, új
cím felvételéről nem beszél. Dandolo valójában azt a titulust használta, amit a dózsék
ősidők óta: Veneciarum, Dalmacie atque Chrovatie Dux. Marino volt az első, aki a
kérdéses címet titulatúrájában felvette: Nos Marinus Geno, Venetoriim in Romania
Komentáře k této Příručce