
39
Végül a magyar forradalom leverésének, az azt követő megtorlásoknak, majd
a magyar egyház újra szoros állami ellenőrzés alá vonásának keserű tapasztalata XII.
Piusz szemében azt igazolta, hogy helyesen döntött, amikor habozott elfogadni a Szov-
jetunió közeledési szándékát. Az események számára azt bizonyították, hogy a külön-
böző fórumokon szorgalmazott dialógusnak nemcsak azért nincsen értelme, mert oly
nagy világnézeti szakadék választja el egymástól a két felet, de a gyakorlati kérdések-
ben való párbeszéd is értelmetlen, hiszen a közeledés Moszkva részéről csupán nyuga-
ti befolyásának növelését célzó taktikai lépés, melynek a Szentszék is könnyen játék-
szerévé válhatott volna. A szovjet politika álságos voltával kapcsolatos újabb tapaszta-
lat végül XII. Piusz keleti politikájának megmerevedését eredményezte: megnyilatko-
zásaiban visszatért a korábbi kemény hangvételhez, kizárta a megegyezés lehetőségét,
antikommunista egységfront létrehozását szorgalmazta, és negatív módon viszonyult a
további szovjet közeledési kísérletekhez.""
XXIII. János megválasztása nem jelentett éles törést a Szentszék kommuniz-
mussal kapcsolatos politikájában. Az új pápa az 1958. december 15-i konzisztórium
alkalmával például az elődjére jellemző szóhasználattal beszélt a szakadástól megosz-
tott kínai egyházról;"' érvényben maradt a Szent Officium 1949-es dekrétuma is, még
ha 1959-es
22
megújítása kapcsán a Vatikáni Rádió kommentárja arra hívta is fel a
figyelmet, hogy az előírást meg nem tartó katolikusoknak már nem kiközösítéssel,
hanem csak egyszerű büntetéssel kell számolniuk, és még ha a L'Osser\>atore Romano
április 19-i száma is azt sugallta, hogy a dekrétum elsősorban nem Kelet-Európa kato-
likusaira vonatkozik.
23
Ebben az összefüggésben végül azt sem lehet figyelmen kívül
hagyni, hogy Domenico Tardini bíboros - immár államtitkárként - maradt egészen
haláláig (1961. július 30.) a Szentszék nemzetközi politikájának irányítója.
24
A folytonosság mellett jelentkező újdonságok viszont már kezdettől fogva ar-
ra utaltak, hogy az új pápa elődjétől eltérő módon gondolkozott a politikáról általában,
és a kommunizmussal szemben folytatandó szentszéki politikáról is.
23
A kommunista
rendszer irányába békülékenyebb keleti politikának jeleit már XXIII. János első, 1959.
június 29-én kelt enciklikájában fellelhetjük. Az Ad Petri Cathedram kezdetű doku-
mentumban ugyan elítélte az igazság ellenségeinek „megvető és ellenséges magatartá-
sát", óvott mindenféle tévedéstől, „mely a lelkekbe hatol és a társadalmi struktúrákba
szivárog", és arra utasította a keresztényeket, hogy óvakodjanak azoktól a téves véle-
ményektől, amelyeket a Szentszék mindig elítélt.
26
Jóllehet az enciklika az egyház
társadalmi tanításának XIII. Leó által kifejtett alapelveivel összhangban védelmébe
vette a magántulajdont, és kitartott amellett, hogy a társadalmi osztályok megléte meg-
felel a természeti törvénynek; és jóllehet a kelet-európai egyházakkal kapcsolatban
továbbra is használta a XII. Piusz által bevezetett „hallgató egyház" kifejezést, mégis a
szentszéki szóhasználatban egészen újszerű jelenségnek tekinthető, hogy a kommu-
nizmussal szemben a pápa megbocsátásról beszélt: „Senkit sem akarunk megsérteni,
ellenkezőleg mindenkinek szívből meg akarunk bocsátani, és kérjük Istent, hogy ő is
bocsásson meg mindenkinek."
27
XXIII. János pápa új „keleti politikájának" elvi alapját következő, Mater et
Magistra kezdetű enciklikájában találhatjuk meg. A Reritm Novarum 70. évfordulója
alkalmából 1961. május 15-én kiadott dokumentumban XXIII. János megismételte
ugyan a korábbi pápák kommunizmust és szocializmust elítélő állásfoglalásait, és az
enciklika végén a kor nyugtalanító jelenségei között a súlyos keresztényüldözésekről,
valamint az üldözök kifinomult barbarizmusáról is említést tett, és elítélte azt a téves
véleményt, mely szerint a vallás a haladás akadálya; mégis, amikor a megelőző évtize-
Komentáře k této Příručce